Recenzió nem nagyon volt még az Alimenton, de rájöttem, hogy ez is egy nagyon fontos téma lehet… és lehet, hogy a jövőben készítek néhány összefoglalót, impressziót olyan könyvekről, melyeket érdemes elolvasni.
Komoly töprengések tárgya, hogy a tévhitek miért nem szűntek meg az információk hozzáférhetőségének javulásával. A naiv elmélet szerint az emberek tudatlanságának oka egyszerűen az információhiány. A modern kor utópisztikus lelkesedésének az alapja az volt, hogy ha van egy megbízható tudást adó oktatási rendszerünk és a tudomány szerepe erős a társadalomban, akkor minden rendben lesz. A klasszikus ismeretterjesztés – ide értve az Alimento felületein megjelent legtöbb írást – ebbe a körbe tartozik, ennek lényege, hogy a téves információkat, információhiányokat javítjuk és azt gondoljuk, hogy ez önmagában elég is.
Azért viszonylag hamar kiderült, hogy ennek a módszertannak a hatékonysága korlátozott. Pszichológiai, szociálpszichológiai és szociológiai okokból az ismeretek jelentősen szubjektívvé válnak, ez pedig jelentősen torzítja az ismeretterjesztés hatását. Az egyéni, csoportos és közösségi szinten felléphetnek olyan tényezők, amik felülírják a megbízható ismereteket. Ennek „leküzdése” jóval nehezebb, jóval több munkát és más módszereket igényel, mint egy átlagos tévhit-oszlatás.
Az én meglátásomban a harmadik ilyen kategória a rendszerszintű, „tévhitipar”. Ez magába foglalja a valamilyen okból szándékosan terjesztett valótlanságokat, illetve azt is, hogy olyan információs rendszerek épülnek ki, melyek kedveznek ezeknek a jelenségeknek.
És ezen a ponton kapcsolódik ide Hanula Zsolt könyve. Nem kifejezetten az egészségügyi tévhitekkel, álhírekkel vagy épp a konteókkal, hanem azokkal a háttérjelenségekkel foglalkozik, amik ezek terjedését most meghatározzák. A könyv pedig alapvetően arra a média-közösségi média komplexumra fókuszál, amiben ma a legtöbb időnket töltjük, híreket fogyasztva. Ebben ad jó tanácsokat, hogy ha már ott vagyunk ebben a médiatérben, akkor mire figyeljünk, hogyan ellenőrizzük az információkat, milyen gyanús jeleket vegyünk észre. E tekintetben igencsak hasznos kézikönyvről van szó, mert itt nem csak az érvelési hibákról esik szó, hanem ezek alkalmazásáról is.
Ami miatt ez a könyv kiemelkedik, hogy nyelvezete és szerkesztése abszolút illeszkedik a témához, illetve a jelenlegi megváltozott, főként rövid távú feldolgozási egységekre épülő médiafogyasztási szokásokhoz. Szóval: jól olvasható akár egyben, akár fejezetenként is. Nagyon innovatív megoldás, hogy a hivatkozásokat nem eldugja a könyv végén vagy lábjegyzetben, hanem a szövegbe ágyazottan elérhetők a források (ezt azért szakcikkekben nem javaslom, de itt nagyon jól mutat).
Az alapelvek mellé élvezetes példák is megjelennek, így az elvek gyakorlatban ültetése is megvan, így igen szemléletes az ismeretek átadása.
A könyvet tudom ajánlani azoknak is, akik csak szeretnék, hogy ne tegyék őket hintába álhírekkel – de tudom ajánlani azoknak is, akik mélyebben foglalkoznak tévhit-oszlatásokkal, mert egy jó kis kézikönyv ehhez a tevékenységhez.
Hanula Zsolt: Ne higgy ennek a könyvnek (csak ha ellenőrizted). Telex a Szabad Sajtóért Közhasznú Alapítvány, 2026. Budapest.
Érdemes meghallgatni a Szkeptikus Társaság könyvbemutató beszélgetését is: