A Laposföld-díj kapcsán nagy felháborodást keltett Máté Gábor (MG) jelölése. Hogy is fordulhat elő, hogy bárki kétségbe vonja eme nagy tudású ember állításait? Hát kik azok a szkeptikusok, akik ily szemtelenségre vetemednek? Olvassuk el a könyveit, nézzük meg az előadásait és akkor majd meglátjuk, hogy igaza van! Nos, megtörtént. Olvastam. Mivel itt azért van anyag bőven, ezt célzottan a jelöléshez kapcsolódóan választottam forrásanyagot. MG jelölésének egyik oka a „lelki traumák és a daganatos megbetegedések közötti összefüggések tudományosnak feltüntetett túldimenzionálásával tévhitek terjesztése” volt, így erre a területre fókuszáltam: a kiszemelt célpont a Test lázadása (2011) című könyv volt és kisebb részben a Normális vagy (2022) opuszba is belenéztem.
STÍLUSBELI ALAPOK
Nehéz a könyvről pontokba szedett strukturált kritikát írni, mert ahhoz elég csapongó a szerkezete – nyilván nem szakkönyvnek íródott, hanem laikusoknak is feldolgozható formában készült – de ez a lényegen nem változtat, már ami a tartalmi kifogásaimat illeti. A fő elv egy-egy anekdotikus történet bemutatása, majd valamilyen tudományos(nak látszó) fejtegetés következik a stresszről, traumákról, amit MG hozzákapcsol az aktuális történethez, hogy illusztrálja az elvek megvalósulását. Ebből rögtön látszik, hogy a könyv a legalacsonyabb szintű evidenciákkal dolgozik, de amik előkerülnek, azok még a tudományos alapként elvárt case study (esettanulmány) szintet sem érik el, semmi közük nincs a tudományos esetleírásokhoz.
ÉRVELÉSI HIBÁKTÓL AZ ÁLTUDOMÁNYOS TOPOSZOKIG
MG írásában vannak típusos érvelési hibák, és vannak az áltudományos-ezoterikus egészségügyi irodalomban előforduló témák és gondolatmenetek. Ebből csemegézek egy keveset:
MG több ponton mereng el a “tradicionális kultúrák elveszett tudása” felett, ami hiányzik a mai orvostudományból. Erről elég hosszan lehetne írni, hogy (hasonlóan sok alternatív gyógyászati irányzathoz) mennyire egy soha nem létezett valami után vágyakozik a szerző. Elég megnézni, milyen életkilátásai vannak a természeti népeknek – na most ha az a tudás olyan ütős lenne, akkor azért nem 30 év körül lenne természetes környezetben a várható élettartam (1-2%-os 60 év feletti túlélési rátával). Meglehetősen szűk terület az, hol a gyakorlatban visszaigazolható egy-egy népi tudáselem (pl. egy gyógynövényről összeírt 100-150 gyógyhatásból igazolnak a gyógyszerkutatások 3-4-et) és szinte soha nem ültethető át egy az egyben a mai terápiás gyakorlatba. Ezzel azért az orvosként diplomázott és dolgozó Máté Gábornak igazán illene tisztában lennie. Extraként a #régenmindenjobb volt remek kiegészítője még a #deszaravilág mentalitás – nyilván most minden elromlott, az emberiség egyre betegebb, hanyatlás van, mindenki traumtaizált, mindenki függő, egyre több van minden nyavalyából, #mindmeghalunk.
MG esetében is találtam rá példát, hogy ezt a népi bölcsességet valamilyen etimologizálással köti össze, és ezzel sikerül elérni az ezobulvár szintet. A lelki állapotok és a betegségek összekapcsolása valamilyen nyelvi fordulatra alapozva az ezoterikus irodalomban régóta jelen van, volt ennek a hullámnak több csúcspontja is. Magyarul is megvan ennek a megfelelője, könyvek és honlapok is vannak szép számmal ebben a témában. MG végül nem merül el ebben az irányzatban, aminek szívből őszintén örülök, mert ez tényleg nem vezet sehova.
Viszont megjelenik a holisztika közhelyes értelmezése. A holisztikának mai napig nincs egzakt meghatározása, lényegében úgy használják, hogy hol a hagyományos orvostudománnyal szemben a „lelki” tényezők megértése kerül fókuszba, hol pedig magába foglalja az összes áltudományos módszert, amivel csak összefuthat az ember. Bennem azért felmerül az a kérdés, hogy mitől holisztikusabb, ha a genetikai, fejlődésbiológiai, környezeti, életmódbeli hatásokat és azok komplex kölcsönhatását redukálom egy betegségben minimális szintre és a vélt pszichés hatásokat teszem dominánssá? Ez így nem holisztikus, csak megfordítom magam alatt a lovat és a túloldalán szánkózom le…
MG ebben a szemléletben meglehetősen fölényesen kétségbe vonja a tudományos eredményeket, minden elérhető ponton belerúg az orvosi gyakorlatba. A Normális vagy című könyvben eljut odáig, hogy a gyermekbénulás legyőzését, az AIDS terápiát vagy épp a Covid-19 járvány elleni sikeres fellépést is laza mozdulattal félresöpri, mint mellékes valamit, mert amúgy az egészségügyi rendszerünk úgy rossz, ahogy van, a gyógyítás nem tudomány, hanem ideológia, stb. MG olyan stílusban nyilatkozik az egészségügyi rendszerekről és az azokhoz kapcsolódó tudományos eredményekről, amilyet mondjuk Szendinél és az általa kedvelt szerzőknél lehet legközelebb megtalálni – hozzátéve, hogy Szendi azért nagyságrendekkel több energiát fektet abba, hogy ilyen irányú gondolatait valamilyen szinten alátámassza. Az azért elég meredek, amikor az ember azt olvassa, hogy a rákbetegeket a kezelések ölik meg, nem a betegségek.
A tudománykritikai részről rendkívül vicces, hogy MG időnként megkritizál egy-egy jelenséget, cikket, de eközben a saját levezetési módszertanával vagy az említett teljesen áltudományos módszereknél ezt nagyvonalúan átlépi. Páros lábbal rúg bele az onkológiai kezelésekbe (ezek ölik meg a betegeket, nem a rák), de simán oké, ha valaki Tijuana illegális rendelőjében rákellenes hipnoterápián vesz részt (spoiler: amúgy az illető meghalt). A saját anekdotikus levezetéseiben teljesen random ugrik át fontos kérdéseket, a korrelációt simán összemossa az ok-okozati viszonyokkal és simán belemegy olyan érvelési hibákba, mint pl. az egyidejűség vagy egymás utániság automatikus ok-okozati viszonnyá konvertálása. Lényegében ez a könyv és az elgondolás alapja: ha a rák diagnózis előtt van érzelmi trauma, akkor a rák oka az érzelmi trauma. Amikor a 10. ilyet olvassa az ember, akkor azért közel kerül hozzá, hogy lekarmolja a saját arcát…
Módszertanilag egészen félelmetes, hogy MG mennyire egyoldalúan értelmezi az adatokat. Például a rákos betegeknél kimutatja, hogy a betegség diagnosztizálása előtt érzelmi stressz érte őket. Ok, de mi van azokkal a betegekkel, akiket nem ért stressz vagy stressz ért de nem lettek rákosak? Kontrollcsoport? Ellenpróba? Retrospektív narratív igazolás helyett mondjuk prospektív kutatások? Kutatási eredmények reprodukálhatósága? He? Semmi.
És ha már narratívák… a felhozott esettanulmányok gyakorlatilag mind utólagos, racionalizáló szubjektív narratívákból indulnak ki. Magyarul: a beteg (magától vagy némi rásegítéssel) utólag megállapítja, hogy a most meglévő betegsége melyik érzelmi hatástól alakulhatott ki. Pedig pár esettanulmánynál szinte felsikít az ember kínjában, pl. az illetőnek egy évtizedeken keresztül kezeletlen, elhanyagolt savas refluxa volt – de amikor a nyelőcsődaganat megjelenik, akkor az illető lelkesen körít köré egy racionalizáló mesét, hogy neki ez milyen stresszhatásra alakult ki és mit kell belőle megtanulnia (lsd. Alan esettanulmánya). Ugyanez egy éveken át figyelmen kívül hagyott melldaganat-kezdeménnyel… Másik esetben szintén az esetleírás rögzíti, hogy a kezdődő betegség-tüneteket az illető a stresszre fogja, majd amikor szembesül a diagnózissal, akkor van egy ilyen „na ugye megmondtam” érzés, hogy a stressztől alakult ki a betegség.
Nem tudom kellően kihangsúlyozni, hogy ez milyen módszertani melléfogás, mennyire torzított, mindenféle tudományosságot teljesen nélkülöző borzalom. És ezt egy gyakorló orvos pszichoterapeuta (!)* csont nélkül bekajálja és esetet ír belőle.
*(Máté Gáborra több magyar forrás is pszichoterapeutaként, olykor pszichiáterként hivatkozik, én meg ezt el is hittem… de a helyzet az, hogy valójában csak az orvosi végzettségének van nyoma, jelenleg nem találtam arra forrást, hogy pszichiáter végzettséget szerzett volna vagy pszichoterapeuta kiképzést kapott volna. Háziorvosi és palliatív ellátásban van komolyabb szakmai gyakorlata, illetve szerhasználókkal dolgozott, de nem találtam nyomát ezzel kapcsolatos speciális tanulmányoknak. A saját hivatalos honlapján sincs az életpálya lekövetésére alkalmas önéletrajza)
És emellé jönnek még időnként igazi érdekes megállapítások:
GYAKORLATI PÉLDÁK
Lehetetlen tételesen végigmenni minden fejezeten a teljesség igényével, de van pár szép eset, amin be lehet mutatni az egész koncepció hibáit.
Az ALS (amiotrófiás laterálszklerózis) egy idegrendszert (főként mozgatóidegeket) támadó betegség, azért is ezt emelem most ki, mert Stephen Hawking mindenkinek megvan és be tudja azonosítani. Máté Gábor szerint az ALS hátterében a gyermekkori érzelmi elhanyagolás és veszteség áll. Ok, legyen! Az ALS gyakorisága 100 ezer emberre 4-5 eset teljes élettartamra. Azt szerintem mindenki sejti, hogy a gyermekkori érzelmi elhanyagolás és a veszteségélmény valamivel gyakoribb, szerintem a lakosság kisebb része az, aki nem tud ilyet felmutatni.
Egy ilyen állításnál egyrészt az ember felteszi a kérdést, hogy mi is az összefüggés akkor az ALS és a pszichés hatás között vagy mi van azzal a rengeteg emberrel, akinek van ilyen élménye és mégsem lesz ALS beteg? És mi van az ALS genetikailag meghatározott eseteivel, ahol jól azonosítható familiáris halmozódás van (esetek 5-15%-a) és azonosították is a genetikai hátteret? Ha az ALS mellett egy csomó más betegség esetén is kimutatható az érzelmi hatás (ahogy azt MG írja a könyvében), akkor nem kellene arra gyanakodnunk, hogy itt beszélhetünk is bármilyen kockázati befolyásolásról, akkor ez nem specifikus hatás és máshol kellene a konkrét kórfolyamat kutatását folytatni?
MG valami egészen arcpirítóan mindenféle életrajzi könyvekben található idézeteket alapul véve érvel az összefüggés mellett. A sztorik között itt is van jópár, amiből felismerhető, hogy az adott személynél megvoltak az ALS előjelző tünetei (gyakori egyensúlyvesztésből eredő esések, balesetek), de persze a betegség egy komolyabb stresszhatás miatt alakult ki, csak mert akkor diagnosztizálták. Olyan szintig elmegy, hogy simán bemondja, hogy “csak találgathatunk, hogy hány generáción át halmozódott az a szorongás és elfojtás, ami végül odavezetett, hogy a helyzete ilyen sajnálatos módon alakult a családjában” – úgy tesz, mintha valami transzgenerációs diagnózist csinált volna, pedig semmi ilyenről nem volt szó sem. Persze végül megállapítja, hogy bebizonyította az összefüggést a betegség és az érzelmi háttér között.
Hasonló érveléssel támad a dohányzás és a tüdőrák kapcsolata között. Ha van valami, ami objektíve és sziklaszilárdan lekutatott és igazolt, hogy a dohányzás milyen betegségek gyakoriságát növeli és milyen mértékben (ez annyira így van, hogy a legfapadosabb népegészségtan könyvben is alappélda). De MG arra fókuszál, hogy nem minden tüdőrákos dohányzott (mondjuk a 85-90% elég erős kapcsolatot sejtet) és nem minden dohányos kap tüdőrákot és nem érti, hogy a dohányzás miért növeli a hólyagrák kockázatát. Mindezt úgy, hogy ő orvos. Az egészben látszik, hogy MG egyszerűen nem tud mit kezdeni a statisztikai valószínűségekkel a kockázatokat illetően. Csak kizárólag lineáris, esettanulmány szintű ok-okozati vonalakban gondolkodik – ha valaki dohányzik, annak kutya kötelessége tüdőrákban meghalni, ha meg tüdőrákos, akkor csak a dohányzástól lehet. Szóba sem jöhet, hogy a dohányosok nagy része azért nem lesz rákos, mert hamarabb meghal valamilyen szív-érrendszeri megbetegedésben (aminek a dohányzás szintén nagy kockázati faktora), COPD-ben (legfontosabb kockázati tényezője a dohányzás) vagy egyéb, épp nem dohányzás okozta megbetegedésben (mert ez is létezik, ha más faktorok hatása is bejön a képbe). Szerintem egy orvosi egyetemről nem jöhet ki úgy ember, hogy ezeket a jelenségeket nem érti és legfőképp nem írhat könyvet úgy, hogy ezeket a jelenségeket félremagyarázza.
Eszmefuttatása révén kitalálja, hogy igazából a dohányzás csak egy „arra fogékony kisebbség” esetében okoz rákot, a tüdőrák valódi oka az elfojtott harag (spoiler alert: minden rák oka az elfojtott érzelem). Így aztán simán negligálja az elmúlt évtizedek összes témával kapcsolatos epidemiológiai és orvosi kutatását és remek alapot ad az önfelmentő narratíváknak a diagnózis és kezelés elől menekülő dohányosoknak. Szép…
A daganatos megbetegedésekkel kapcsolatos teljes hozzáállása egyszerűen félelmetesen és dühítően primitív. Közhelyekre építi az összes érvelését és egyszerűen figyelmen kívül hagyja a témában elérhető tudományos kutatásokat, de olykor még az elemi összefüggéseket is. A szervezetben folyamatosan keletkeznek daganatos sejtek és ezek nagy részét a szervezet elpusztítja és a diagnózis időpontjáig sokaknak ezek a kezdődő daganatos gócok nem okoznak panaszt – ezt MG simán leírja, hogy akkor végső soron mindenki rákos és a stresszhatás az, amitől elszabadul a pokol. Ezzel simán zárójelbe teszi az onkológiai kutatásokat, de ez őt kevésbé zavarja, végül is csak a 2. leggyakoribb halálokról van szó globálisan.
LÉLEK ÉS TEST
Az embereket ez a téma régebben is nagyon megszólította, most sincs ez másként, teljesen értem a téma iránti lelkesedést és azt is, miért szalad túl olykor a szekér. Milyen zseniális önfelmentő érvelés, hogy a betegségem mögött nem az életmódon áll vagy valami teljesen ismeretlen, orvosok által sem értett biológiai folyamat – sokkal jobb és érthetőbb, ha valami nagy spirituális kontextusba ágyazom az egészet.
MG alaptézise az lenne, hogy az egészségi állapot nem függetleníthető az érzelmi és mentális állapotoktól, hogy a tartós vagy traumatizáló stresszhatások negatívan befolyásolják az egészségi állapotot. Nos, ezzel semmi újat nem mondott, állításával szemben ezt a mai orvostudomány abszolút nem tagadja és bizonyos megbetegedéseknél – ahol azt a kutatások vagy a terápiás tapasztalatok igazolják -, figyelembe is veszik (pl. Crohn-betegség az egyik klasszikus példa).
De ebből a tételből nagyon nem következik, hogy általánosságban minden krónikus megbetegedés mögött ilyen érzelmi behatás áll közvetlen kiváltó okként! Azt is szét kell választani, hogy a pszichés hatás kiváltó ok, vagy a már kialakult betegség lefolyására van hatással – ez is két, teljesen külön tárgyalandó terület. Ez egy hatalmas logikai ugrás, amit nagyon keményen illene alátámasztani, és itt nem néhány random kiragadott, hatásvadász módon előadott sztorira gondolok.
Nekem egyfajta szemléleti kérdésnek tűnik, a „lélek” szó használatát én erősen kifogásolom. A pszichológiában sok mindenről van szó, amit összességében nagyon elnagyoltan összefoglalhatunk a lélek szóval, de ez nem tudományos fogalom. A lélek egy filozófiai, vallási fogalom, nem szerencsés tudományos kontextusban halmozottan használni. De ez szerintem már csak a hab a képzeletbeli tortánkon…
Most várhatóan azért jópáran nekem ugranak majd, hogy biztos én vagyok a hülye, nem jól olvastam, de egyébként rengeteg tudományos kutatás van… Nos, igen, vannak tudományos kutatások, melyek pl. traumatizált személyeknél mutatnak magasabb megbetegedési és halálozási kockázatokat. Én magam is láttam ilyen kutatásokat, de itt vannak módszertani kérdéseim. Egy ilyen vizsgálatnál nagyon óvatosan és alaposan kellene nézni a zavaró hatásokat és azt, hogy közvetett vagy közvetlen hatást mérünk-e. A traumatizált gyerekek hajlamosabbak egészségkárosító felnőttkori életmódra és az húzza fel a megbetegedési és korai halálozási adatokat. Persze vannak, akik szerint ez nem nyújt teljes magyarázatot – és akár igazuk is lehet, de amikor valaki odáig megy, hogy a vezető halálokokat simán összekapcsolja a gyermekkori traumákkal, akkor azt én már erősebbnek érzem a kelleténél.
A stresszkutatásoknak is van bőven irodalma, bőven tudjuk, hogy milyen hormonális, neurális és más anyagcsere-elváltozások járnak ezzel és ezeknek milyen hatásuk van ilyen-olyan megbetegedések esetén. De azért az megint csak egy óriási ugrás, ha elkezdek „rákra hajlamos személyiségről” hadoválni vagy stresszből levezetni egy konkrét autoimmun folyamatot vagy minden létező krónikus betegség mögé lelki eredetet tenni meghatározó okként. A pszichoszomatikus betegségekről is lehetne még beszélni, az is egy nagy és szép kutatási terület.
Fontos módszertani kérdés lenne itt a specifikus és általános hatások megkülönböztetése. Ha a stressz 2568 betegség esetében jelent magasabb kockázatot, akkor az egy fontos jelzés, hogy foglalkozzunk a stresszel, de mondjuk a 134. betegség kialakulásakor nem építhetjük a terápiát arra, hogy biztos a stressz az oka és azzal kezeljük a betegséget, hogy relaxációs CD-t adunk neki. Nagyjából ez olyan jelenség, mint a D-vitamin – a hiánya rengeteg egészségügyi probléma esetében kockázati faktor, de 1-2 betegséget leszámítva nincs közvetlen ok-okozati kapcsolódás csak kockázati szintű hatás. Ezek nagyon fontos, látszólag kötözködéses felvetés valójában nagyon is fontos tudományos kérdés, aminek rengeteg prevenciós és terápiás jelentősége van.
Ez az árnyalt, tudományos igényű gondolkodás az, ami hiányzik Máté Gábor könyvéből.
TANULSÁGOK
Nekem abszolút csalódás volt a könyv és a Normális vagy olvasását is abbahagytam (egyelőre) az első 20-30 oldal után, mert olyan mértékben tele van egyfajta tudományellenes bullshiteléssel, hogy az meghaladta a tűrőképességemet. Nyilván Máté Gábor más területeken lehet ettől még akár nagyszerű szakember (bár most már nem kiabálok el semmit, érdemes lenne ott is megkaparni a felszínt), de az biztos, hogy ez a könyv simán Laposföld-díjas alkotás. Arra gondolni sem merek, hány beteg ember van, aki erre hivatkozva inkább elvonul meditálni ahelyett, hogy orvosi kezelést venne igénybe – pedig a könyvben bemutatott esettanulmányok alapján az alternatív terápiákkal nem túl jók az esélyek. Tele vannak a kórházak ilyen emberekkel, akik húzzák az időt mindenféle okkal, s ez által sokkal súlyosabb vagy kezelhetetlen állapotban jutnak az orvoshoz – aztán nem győzik szidni az orvosokat, hogy milyen haszontalanok vagy pont a kezelés ront az állapotukon. MG több ilyen esetet hoz, de még véletlenül sem arra a következtetésre jutott, hogy talán nem kellene az időt húzni a mindenféle baromsággal. És megint azt mondom, hogy ebben pszichiáterként irtó nagy felelőssége van, mert ez itt nagy részben az egészségvesztéstől való félelem vagy az egészségvesztés ténye által okozott gyászmunka hatása, amiben a pszichológus, pszichiáter igenis sokat tehetne azért, hogy a beteg nyitott és együttműködő legyen a kezelések irányában. Ehelyett kapjuk a nagy adag bullshitelést arról, hogy “mit tanít nekem a betegségem”…
Ami még erre ráadás, hogy épp benne vagyunk egy trauma-hype közepében, mindenki minden nyavalyáját mindenféle gyermekkori traumára vezeti vissza, mert most épp ez a trendi. Persze, ennek a mélyén is vannak realitások és van valós rétege, de megint egy erős túllövésben vagyunk, hogy életünk minden problémáját ehhez kötjük. Ezzel együtt megugrott az anekdotikus, szubjektív narratívák jelentősége – ennek is megvan a maga létjogosultsága (nagyon is!!!), de azért ne hagyjuk már a tényeket kiszorítani az egyéni megfigyelésekkel vagy légvárakkal.
Jó lenne valóban holisztikusan gondolkodni a dolgokról, az egészség különböző tényezőit valós súlyuknak megfelelően kezelni és nem túláltalánosítani. lehet, hogy egyes betegségeknél tényleg a lelki faktor kerülhet ki meghatározóként, de ha egyszer nem ez jön ki az adatokból, akkor ne torzítsuk már a valóságot úgy, hogy a kedvünk szerint szolgálja ki a hipotéziseinket. Egy állítás nem attól lesz igaz, hogy egyetértünk vele vagy mert van hozzá egy jó sztorink.
A pszichológiára is ráférne egy kis tudományos takarítás, úgy tűnik, egészen elképesztő módon elburjánzott a “van egy jó ötletem és írok belőle egy könyvet és akkor igazam lesz” hozzáállás. Hogy egyébként meg működik-e a dolog, hatékony-e, sokszor sosem derül ki.
Na, akkor most repülhetnek a kígyók, békák, paradicsomok…
Ha tetszett az írás oszd meg másokkal is. Véleményedet, hozzászólásodat a Facebook oldalunkon várjuk! A honlapon található anyagok, információk egyike sem irányul betegség vagy betegségek diagnosztizálására, és nem helyettesítik az egészségügyi szakemberrel történő konzultációt.
Források
- Máté Gábor: A test lázadása. 2011
- Máté Gábor: Normális vagy. 2022.
- ALS. Wikipedia szócikk. LINK